UH. 2012 február 03.

Mérföldkő az Orpheusz zenekar életében

2012. 02. 03., péntek

Legyen ön az első hozzászóló

Beszélgetés Vass Istvánnal, az együttes frontemberével
Az első zenekari próba 1996. október 26-án délután 5 órakor kezdődött, majd ezt követte több tagcsere, névcsere, számos fellépés Erdély különbözõ városaiban. Egészen 2005 októberéig. Itt megtorpant a társaság, hiszen zeneileg majdnem két évig nem nagyon történt vele és körülötte semmi, aminek igencsak egyszerű oka volt: nem lépett fel a banda. A 2007-es év végén jött el a pillanat, amikor új felszereléssel, új hangszereléssel, új zenésszel is bővülve és egy sor új tervvel kezdte a próbákat, kisszínpadi, nagyszínpadi, kocsmai unplugged zenéléseket tűzve ki célul, a jó hangzás, a siker és a vidám hangulat reményében…
Úgy tűnik, hogy az Orpheusz – most novemberben élő koncerttel ünnepelhette fennállásának 15. évét – kiheverte a pubertáskori zavarokat. Nemcsak papírja van immár személyazonosságáról, mint egy kezdő középiskolásnak, hanem jól beazonosítható, összetéveszthetetlen karaktere is. A blues és a folk, a dallamos rock határán működik, többnyire saját dalok repertoárját hozza-viszi a közönséggel való találkozásokra. Vass Istvánnal – az együttes szóvívő-frontemberével – a közelmúltról és a tervekről beszélgettünk.
– Milyen volt az őszenekar? Tudják még udvarhelyiek, emlékeznek rátok, vagy mindez már legendárium, amolyan helyi könnyűzene-történet?
– Sima Endre és Kész Sándor keresett meg 1996-ban. Nekik korábban már volt együttesük. Mondták, hogy van némi „cucc” a birtokukban, és próbaterem is rendelkezésükre áll. Szabadidő-zenekarként jöttünk létre, már mindegyikünknek volt munkahelye, de család, feleség, gyermek még nem. Én a blues felé hajlottam. Megegyeztünk, hogy saját dalokat fogunk játszani. Ez a dallamos rock és a blues egyvelege volt. Két hete léteztünk, amikor beneveztünk a Reccs fesztiválra, ahol közönségdíjat kaptunk. Ez késztetett arra, hogy kicsit komolyabban álljunk hozzá a zenéhez. Marosvásárhelyen 2002-ben erdélyi amatőr zenekaroknak tartottak fesztivált, onnan a második díjat hoztuk el. 2005-ig ebben a felállásban folytattuk… Aztán úgy véltük, kiszáradtunk, sőt kicsit el is fáradtunk.
– Ekkor már családos emberek voltatok?
– Tulajdonképpen igen. Komolyabban oda kellett figyelni a „civil” munkánkra, a lakásszerzésre és a gyermekeinkre. Ez egy pelenkás időszak volt. Körülbelül másfél év után ismét összegyűjtöttem a zenekar tagjait. Egy embert nem tudtam mozgósítani, mert közben Csíkszeredába költözött, ezért a ritmusszekció mellőzésével kellett folytatnom. Úgy gondoltam, hogy túllépünk a korábbi stíluson, és az elektromos hangszerek után inkább az elektroakusztikusokkal zenélünk. 2010-ig ebben a formában működtünk. Érdekes, különleges hangzás volt, nagyon kevesen foglalkoztak ilyesmivel akkortájt. A hegedű és a cimbalom, majd mandolin volt jelen, tehát ez inkább amolyan folk-blues irányzat lehetetett.
– Kisvárosban éltetek és játszottatok… Ebben az időszakban a Muzsikás és a Csík együttes is hasonló módon próbálta megújítani a népzenét, máshonnan, másik irányból, de sikeresen.
– Igen. Szeretem a zenéjüket, viszont mi nem akartunk hasonlítani nemzetközi ismertségű régi, nagy zenekarhoz, megvoltak a saját gondolataink, kialakult a stílusunk. Repertoárunkat egyszerűen elektroakusztikusra hangszereltük, és bevittük a népi hangszereket. Úgy alakult, hogy elkezdtek minket rendszeresen hívogatni Sepsiszentgyörgyre. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ott jobban ismertek, mint Udvarhely környékén. Ekkortájt éreztem, hogy az akusztikus hangvilág mellett nekem mégiscsak szükségem van az elektromos hangzásra… 2009-ben váltottunk, visszatértünk… Csak akkoriban történt a „leégésünk” is. Amikor kigyúlt a Dzsungel. Próbatermünk raktárában bentégtek a felszereléseink. Mindenünk. Oda jutottunk, hogy éppen felvállaltuk egy beteg fiatal műtétjének támogatását, és nekünk magunknak kellett kölcsöntechnikával lebonyolítanunk a rendezvényt, de úgy, hogy saját magunk számára is adományokat gyűjtöttünk. Akinek volt valami „pluszpénze”, az minket is segíthetett. A helyi média hírverése és viszonylagos ismertségünk átsegített ezen a holtponton, sikerült új felszereléseket vennünk. Haladtunk a választott csapáson, amikor rá kellett ébrednünk, hogy csak saját dalokkal nem tudunk érvényesülni, a közönség igényli a feldolgozásokat, és eleget kell tenni a felkéréseknek. Lényegében egy kicsi Orpheusz- stílust is belopunk a nagyok dalaiba. Most is úgy koncertezünk, hogy repertoárunk egyharmadát feldolgozások adják, a többi pedig sajátunk.
– Volt lehetőségetek a nagyokkal fellépni? Mondjuk Hobóval, Deák Billel?
– Nem. Ott még nem tartunk. De ha pozitívan gondolkodom – s miért ne? –, bármi megtörténhet!
– Gondoltok ebben a zavaros világban CD kiadására?
– Még nem. Úgy vagyunk ezzel, hogy csak promóciós lemezeket állítunk össze, zenei portfóliót, melyet szétosztunk rajongóink között, illetve átadunk az érdeklődőknek, ha körvonalazódni kezd egy-egy koncert vagy fellépés lehetősége. Így kerültünk ki Budapestre is január 21–22-én a Silenus Music Pubba és az Old Man’s Pubba. Ennek a két koncertnek az volt a hozadéka, hogy meghívtak a Gödör Klubba, ami egy kifejezetten jó hely, s most éppen átalakulóban van, új igazgatóval, új berendezéssel és azzal a szándékkal, hogy azért az underground és a kísérletezés terepe lesz a továbbiakban is. A polcokra kikerülő CD-nek is eljön majd az ideje.
– Léptetek fel idegen nyelvű közönség előtt?
– Igen. A nagyszebeni Magyar Ház hívott meg a Magyar Ház születésnapjára, aztán az Ars Hungarica többnapos rendezvénysorozatra. Az Atrium Classic Cafféban ott maradt kíváncsi román anyanyelvűektől is ugyanazon gratulációkat kaptuk, pedig a szövegek érthetetlenek voltak számukra.
– Hogy keletkezik a dal?
– Nálam először jön a szöveg, viszont az írás pillanatában bontakozik a dallam is. Csaba barátomnál nem tudom, hogy mi van pontosan, nem mondja. Megszületik a szöveg, s arra ráépítem az elképzelt dallamot, a zenét. Vagy – sokkal ritkábban – az élet ad egy-egy olyan zenei impulzust, dallamot, amelyhez aztán a szöveg társul. Elviszem, megmutatom, mindenki ráépíti saját hangszerét, beépül a dalba, s akkor jönnek a próbák.
– Hány szerzeményetek van?
– Körülbelül harminc saját munka alkotja a repertoárunkat, de az eltelt tizenöt évben mintegy hetvenet írtunk, csak azok egy része közben feledésbe merült vagy ritkán vesszük elő őket. Ahogy születnek az újak, úgy kilökődnek a régiek a tarsolyból.
– A székelyföldi rádiók játsszák a dalaitokat?
– Nem nagyon. Kicsik ugyan ezek a stúdiók, de mi sem nyomulunk. Készítettünk tizenötödik születésnapunkra ötven CD-t, szétosztogattuk, de a rádiók szerkesztőinek azt mondtuk, hogy ezek csak koncertfelvételek, még nem „olyanok”, hogy le lehessen őket játszani. Stúdiókörülmények kellenek, hogy minőségi legyen. Ez a folyamat is csak most kezdődik a mi esetünkben. Nincsenek nagy terveink, elég, hogy teljesíthetjük az itthoni meghívásokat s az, hogy a magyarországi közönségnek megmutathattuk, mit tudunk. Márciusra koncentrálunk, akkor lesz a fellépésünk a Gödörben, az Old Man’s-ben és a Silenusban ismét. Most vettük észre, hogy odakint mérföldkövek kellenek. Ilyen volt az Old Man’s, ha azon túljutottunk, akkor már újabb felkérések jöhetnek. Köszönjük a polgármesteri hivatalnak, hogy a kiutazáshoz mikrobuszt biztosított, és Józsi nevű jóakarónknak – aki ennél többet nem hajlandó elárulni magáról –, mert nélküle nem lehetett volna koncertünk Pesten. Köszönöm azoknak a JÓ BARÁTOKNAK, akik anyagilag és más módon is támogatták az utat. Azért közben Udvarhelyen is fellépünk, vagy ott, ahol helye van az Orpheusz zenéjének.  Reméljük, hogy hamarosan találkozhatunk közönségünkkel. A Dzsungelben? Vagy másutt? Ebben a pillanatban még nem tudom, csak mondom, hogy jelen vagyunk!
Amint az interjúból is kiderül, az együttes több átalakuláson és személycserén esett át az évek során. A jelenlegi felállásban – 1996 óta – az Orpheusz tartóoszlopai Sima Endre (basszusgitár, hangtechnika) és Vass István, aki amolyan „Szellemi Vezető” (gitár, ének, szövegírás). 2002-től csatlakozott Gothárd Csaba „Csövike” (szájharmonika, gitár, szövegírás), aki zenei tudásával, személyiségének közvetlen kisugárzásával meghatározója az együttes jelenlegi stílusának. Zsombori Béla „Kicsi Dzsingisz” (gitár) újonc és egyben virtuóz, aki gitártechnikájával szélesítette a zenei palettát. Nagy Levente (dob), aki a zenélés mellett menedzserként is igen tevékeny. Az Orpheusz nemcsak egy zenekar, hanem komoly baráti szálak kötik össze a kis csapat egységét.
Simó Márton

http://www.szekelyhon.ro/archivum/offline/cikk/116039/merfoldko-az-orpheusz-zenekar-eleteben